Guìzhōu tartomány – Kínai székelyek

Guìzhōu tartomány – Kínai székelyek


A miáok egy kicsiny etnikum Délkelet-Kínában, akik sok tekintetben hasonlítanak a mi székelyeinkhez. De nem csak ők, lakhelyük Guìzhōu is egy kínai Erdély!

 A nagyjából 9 és fél milliós népcsoport több tartományban oszlik el, de legnagyobb számban Guìzhōu tartományban élnek (3,6 millió fő). Guìzhōu az egyik legszegényebb tartománya Kínának. Mindig is a periférián volt, az egyetlen ipari fejlesztési hullám Mao idejéből való, és az is csak annak volt köszönhető, hogy a forradalom alatt a szomszédos Chóngqìng tartományt tették meg katonai bázisnak, ami eszméletlen mód igényelte az utánpótlást szinte minden téren. Szegény Guìzhōu tényleg egy fekete bárány. Kelethez túl magas, nyugathoz túl alacsony. A pipálós turistákat elhúzza Sìchuān  és Guǎngzhōu  (Kanton), a kalandvágyókat Yúnnán. A Guìzhōu tartomány kereskedelmi és politikai szempontból is hátrányban van Chóngqìnggal szemben. Az itteniek főleg fakitermelésből és mezőgazdasági munkákból tartják el maguk, de ország szerte híresek Guìzhōu rizs, kukorica, tea, dohány és kender földjei. A Románia nagyságú tartomány fő tömegét karsztos területek teszik ki, ami a hidrotermás ércesedési folyamatoknak köszönhetően legalább ásványi nyersanyagokban nem szűkölködik. Van itt vas, alumínium, antimon, ólom, cink és egyéb ritka földfémek. További „érdem”, hogy itt van az ország legnagyobb higany bányája. Bár ezt lehet meghagyták volna másnak.. Ám ezzel a ténnyel, hogy a nagy fejlesztési hullám kikerülte a régiót valami sokkal fontosabbat nyert: viszonylag tiszta, nyugodt környezetet, falvakat, kicsi összetartó közösségeket.

Guìzhōu – Erdély, Miáó – Székely, mivan?

Az előző bekezdésből lehet sejteni, hogy mi ad alapot a természeti értékek összehasonlítására. A hegyvidéki táj, az átlagosan 1000 méter tengerfeletti magasságával és 2900 méterig nyúló csúcsaival. Az itt található megszámlálhatatlan szurdokkal, kanyonnal, vízeséssel (Kína legnagyobb vízesése a Huáng Guǒshù), a ásványi tartalékok széles skálájával, és kiterjedt erdőségeivel, valóban okot ad a párhuzamra. A tetejébe pedig a kínai légminőségi viszonyokhoz képest nagyon tiszta a levegő (most fordult elő először, hogy nem csak repjegy árak, hanem levegő tisztaság alapján is választottam úticélt). Ezek mellett a régióban uralkodó infrastruktúrális gondok (falvakat összekötő rossz minőségű utak, gyér csatornázás), a feldolgozó ipar hiánya és a főleg termelői munka előtérben léte is párhuzamosításra sarkall. Ráadásul a földmunkák nagy részét ma is kézi- vagy állati erővel végzik. Ennyi érv talán meggyőző az elején.
Térjünk át a geográfiáról a etnográfiára. Az 56 kínai kisebbségből Guìzhōuban 16 él. Ez nagyon nagy szám, így megfelelően színes is a lakossági összetétel, ami földrajzilag szépen el is különül egymástól. Ez az etnikai sokszínűség is egy érv az erdélyiesítéshez. A keleti félen a Miáo és a Dong népcsoport él, és én az előbbiekhez jöttem látogatóba. Számomra ők azért a kínai székelyek, mert ők őrzik a legmakacsabban a kultúrájukat, és ez a makacsság már addig fajult, hogy a térség turisztikai vonzerejét ők képviselik. Lásd… Már nem is mondom inkább..:) Ők a térség hegyi népe! Életük annyira zsigeri részét képezik a hegyek és a természet, hogy erről egy mondás is született:

„A madarak az ágon, a halak a folyóban, a miáok pedig a hegyekben élnek.”

Igencsak kedvemre való társaság! Az alapjában nyugis, saját dolgával foglalkozó miáo – minek foglalkozzon mással, van épp elég dolga a rizsföldeken – szöges ellentéte a han, vagyis a kínai kínainak. Teljesen letojta, hogy én, mint külföldi turista ott vagyok-e vagy sem. Csinálta a dolgát. Semmi fotó, semmi susmogás a hátam mögött, kivéve a kisiskolásokat, akikkel a sulibusszal jöttem haza. De már az lenne a fura, ha őket is hidegen hagynám.

Miáo kultúra

A népviseletet tekintve kicsi hasonlóság van a miénkhez, már ami a hímzett ruhadarabokat illeti. Erős színű, virág-, madár-, ökör-, dob- és nap motívumok a jellemzőek. Állítólag a hímzés anyáról lányára száll, bár fiatal lányokat nem láttam hagyományos viseletben, csak középkorú és idős nőket. Tehát a globalizáció itt is felbukkan, bár lehet, hogy megérve a lányok visszakanyarodnak a gyökerekhez. A férfiak viszont már az újhullámú maoista szürke öltözetet preferálják sajnos.

Érdekesség
Az idős nőknek saját maguk kell meghímezni a halotti ruhájukat, amibe akár több száz órát is beleölnek.

Tehát, hogy is néz ki egy miáo nő hétköznap? Fekete bársony felsőt hord, amin a már említett hímzések vannak. A haj a fej tetején kontyban összetekerve, amit virággal, fésűvel vagy ezüst díszekkel dekorálnak. Hitük szerint az ezüst elűzi a rossz szellemeket, így az ezüstművészet elég kifinomult, és lépten-nyomon ilyen manufaktúrákba botlik az ember. Ünnepeken pedig a világ legszebb és leghangosabb ruháját veszik fel a hölgyek, amit a színes, mintás ruhákról lelógó ezüst fityegők és egy egészen komplex ezüst korona tesz teljessé. Elsőként egy helyi skanzenbe, Xījiāngba érkeztem. Ott nem volt meglepő, hogy az ottaniak így öltöznek. Nyilván a show része. Ám amikor a szomszédos faluban/kisvárosban,  Léishānban is így öltöztek a nők akkor jöttem rá, hogy ezeknek tényleg a mindenük a múlt.

Az út során nagyon sokat zötykölődtem buszon, mert ez a hely meglehetősen távol (mármint magyar léptékben..kb 170km) fekszik a fővárostól Guìyángtól. Az útvonal a következő volt: Guìyáng – Kaili – Xījiāng – Léishān. Ez 5 óra buszozást jelent a járatok árfekvése pedig a következő: 60yuan + 16yuan + 12yuan.

Xījiāng

Xījiāngot az “Ezer miáo ház falujának” hívják, és nem véletlen. A völgy mindkét oldalán egymás nyakába lógnak a hagyományos miáo faházak (na már megint egy közös erdélyi vonal), amiket kavicsokkal kirakott míves járda választ el egymástól. Bonyolult, kesze-kusza, zseniális! A skanzenbe belépőjegyet kell fizetni, ami 120 yuan, bár én nyomtam egy lifehacket a kínai diákkal, így csak 50 volt. De megéri a jegyár, mert 3 napig tartózkodhatsz a faluban, és igénybe veheted az éjszakai kilátóba induló kisbuszokat, ha a falu fényeit akarod meglesni. Az itt eltöltött délelőttöm után indultam busszal Léishānba, hogy megnézzem a Miáo Új Évi Fesztivált, amit frankón  pár óra híján lekéstem a netes dezinformációknak köszönhetően..

Tehát mit is kellett volna látni: Miáó embereket ezrivel az utcákon táncolni és zenélni. A lokál hangszert lushengnek hívják, ami a nádfurulya és a pánsíp öszvére, csak bambuszból. Elég bonyolultnak néz ki, és kb identitás meghatározó, mert nagyon sok köztéren, szobron szerepel. Mint sok kultúrában a lány a fiús házhoz költözik az esküvő után. Ez ünnep során viszont a lányok visszasétálhatnak a gyerekkori faluba, ahova áldozati állatokkal indulnak. Ez főleg kacsa, csirke és disznó. Viszont, mint említettem a falvak elég messze vannak egymástól így az út sokáig tart, és hogy a menet ne fáradjon el kedves útonállók rizsborral kínálják, mint a marathonfutókat.

Érdekesség
A rizsbor bűn rossz. Mint az ágyas ablakmosó folyadék, aminek lejárt a szavatossága. Nem csoda, hát rizsből készül. Lehet ez is az oka,de ha megkínálnak, nem szabad megfogni a kelyhet ivás közben, mert akkor az egészet le kell húzni. Ezért a zarándokok hátratett kézzel fogadják el az itókát.

Magát a fesztivált a kínai holdnaptár szerint a 10. hold után kell megtartani, ami egyfajta aratási fesztivál is, amivel a mezőgazdász miáok a pihenéssel teli időszak kezdetét ünneplik. Ez az ünnep egy mozgó ünnep, és a tetejébe még falvanként is máskor ünneplik – többek között ezért sikerült lekésni – és a miáok akár egy hónapig mulathatnak. Vagyis áll a bál, isszák a rizsbort, eszik a csirkét, kacsát, disznót, KUTYÁT, és ha ez nem elég kakas- és bikaviadalt rendeznek.

Léishān és a vízibivalyharc

Az éjszakát egy xījiāngi homestay-ben töltöttem és ott megtudtam, hogy másnap Léishānban bikaviadalt rendeznek. Korán keltem, hogy le ne maradjak erről is, és hát nem kellett csalódjak.

A vízibivaly szerves részét képezi a délkelet-ázsiai népeknek. A legeffektívebb haszonállat a vidéken. Itt Guìzhōu-ban talán kicsit több is egyszerű igavonónál. Ő a miáok totemállata. A rendszeresen megrendezett miáo bikaviadalt ne úgy képzeljük el, mint a spanyol corridas-t, igaz könnyű összekapcsolni azzal. Ez sem éppen állatbarát közösségi szórakoztatás, ám nem annyira brutális, mint európai testvére. Már ott kezdhetjük, hogy ezek a bikák ténylegesen házi kedvenc státuszban vannak. Nem vesznek részt a termelésben, mosdatják, sétáltatják, edzik, és fürdetik. Hallottam, hogy van, aki mézes rizst ad nekik, és van, aki alkohollal itatja őket.. Tehát elkapatják, ám ezért cserébe, harcolniuk kell.

A harc, hiába tűnik brutálisnak, semmivel sem durvább, mint mikor két bika simán egymásnak ront és harcol. Nincsenek lándzsások, hogy direkt legyengítsék, és véreztessék a bikát.. Persze van vér – hát elkerülhetetlen, ha két 800 kg-os állat, egyenként egy méteres szarvval egymásnak feszül – de az állatok tudják, mikor kell abbahagyni. És ha az egyik megfutamodik, akkor eldőlt a mérkőzés. Ha ez még a harc előtt történik, akkor is vége a küzdelemnek, nincs erőltetett harc, mint a spanyoloknál. Így mindenki jól jár. A győztes megtartja erejét a következő menethez, a vesztes nem sérül meg és a nézőknél pörög a cirkusz. Vagyis az állatok nem pusztulnak el, bár ki szeretné, hogy a kis kedvence elpatkoljon, nem igaz? Pár hét pihenő, és kitartó ápolás után a bika vagy visszatér az arénába, vagy leszázalékolva kikerül a földekre.

Mellesleg ez is egy teljesen profi sport. Rendes arénával, kommentátorral, bíróval és vagy 20 kisegítő emberrel. Nekik az a dolguk, ha a menetidőn túl még nem dőlt el melyik bika a nyertes, mögéjük lopakodnak, egy vastag kötelet hurkolnak az állat lábára és gyakorlatilag széthúzzák őket. Ilyenkor egy vékonyabb kötelet fűznek a bivalyok orrkarikájába, hogy aztán keresztbe meghúzva azt összehúzzák az állatok fejét, egy gyors meccs erejéig. Ezt akkor is szokás használni, ha a bikák egyáltalán nem akarnak harcolni. A másik feladata ennek a sok embernek, hogy a győztes bikát lefogják, miközben üldözi a legyőzöttet. Ilyenkor ráugranak a bika nyakára ésbelekapaszkodnak a szarvába. Marha bátornak kell lenni, hogy ilyet csináljon az ember, még akkor is ha a saját bivalyáról van szó, nemhogy egy vadidegen hústankról.

A körmeccsek végén csak egy maradhat, és a nyertes bika 1500-2000 yuant (60.000-80.000Ft) visz haza gazdájának. Ez nem kevés pénz, főleg egy szegény tartományban!

Összességében, Kínában először éreztem nyugalmat utazás közben. Pazar volt, örültem, hogy egyedül lehettem és magamba szívhattam mindezt. Ilyenkor békél meg az ember kicsit, és jön rá a nagy dolgokra, akár saját magával kapcsolatban is. Ténylegesen erdélyi hangulat fogott el. Vegytiszta egyszerűség és tisztaság járta át a környéket. Volt idő gondolkoznom, élveztem, hogy reggelente kakasszó keltett, és vízhangzott a lovak patkódobogása a kavicsos utcákon. Kellemes füstszag húzott a levegőben, és a fűrészmalom hangja volt az első jele annak, hogy a falusiak már felkeltek. Ezt olvasva Léishān tényleg egy paradox Kína, egy ázsiai Erdély.


U.i.: Nem ettem kutyát. Eljátszottam ugyan a gondolattal, de mikor láttam a megsütött darabokat kicsapva az utcakövön, már nem volt kedvem, és a koponya kettéhasítás csak megerősítette elhatárolódásomat. Agyalmat rajta, hogy – Persze hamára itt vagyok csak megkéne kósoltni, hacsak egy kis darabot.. Meg ugye nemzeti étel (vagy mi)…stbstb. De nem mertem, mert ha csak egy piciny falást is ettem volna tuti elkezdtem volna vedelni, hogy szétcsapassam ezt az unortodox streetfood-ot, és még akkor is három lehetőség valószínű:

  1. in situ meghalok,
  2. részegen ülöm végig a maradék napot a WC-n,
  3. túlélem és este azzal a gondolattal fetrengek álmatlanul az ágyban, hogy kutyát ettem.

Akárhogy is nézzük a legjobb lehetőségre is csak 33% az esély, így jobbnak láttam ezt az élményt csak távolról, megfigyelőként magamévá tenni. De, hogy mindenki lenyugodjon, itt egy cuki kutyás képsorozat a végére. Ő Krumpli, lelki társam a hosszú szerpentines buszutak alatt.