“Ilyen ez a New Orleans!”

“Ilyen ez a New Orleans!”


New York után nem volt kérdés, merre menjünk. Egyértelmű volt, hogy mindkettőnket Dél érdekel, azon belül pedig New Orleans. Az ottani emberek, a környezet (főleg a hatalmas tölgyfák a róluk lelógó spanyol mohával), az épületek, az ételek és a zene. Szóval jószerivel minden, ami érdekelheti az utazót. Nagyon sok mesélni valóm van. New Orleans nem okozott csalódást!

New Orleans-t szokták a legeurópaibb városnak nevezni Amerikában, mert az itt várost alapító francia, spanyol, majd ismét francia telepesek sokkal emberibben bántak az rabszolgákkal, mint északi társaik. A köztudottan erős déli szegregáció, és kegyetlen rabszolgatartás csak az amerikai függetlenség kikiáltása után honosodott meg New Orleans-ban. No persze a franciák is tartottak és dolgoztattak rabszolgákat, ám megengedőbbek voltak a feltételek. Például, a fehér és fekete együttlétből született gyerek nem rabszolga, hanem szabad emberként látta meg a napvilágot, és szemet hunyóan kezelték a törzsi vallás, a voodoo, gyakorlását is. Persze az újonnan behajóztatott rabszolgákat kötelezték a kereszténységre.
Az európai vonal mellett New Orleans-t karibi hangulat is jellemzi, ami az ünnepekben, az építészetben és az ételekben nyilvánul meg.  No meg persze az utca emberén, ahogy beszél, amilyen könnyen veszi az életet és csak zenél. A karibi életérzés abból adódik, hogy a rabszolgák nagy többsége a Karib-térségből érkezett és ezt a munkaerőt egészítették ki Kelet-Afrikából.

Mikor megérkeztünk elfoglaltuk szállást a Canal Street-en A NOLA Jazz Hostelben, amit ezúton is minden New Orleansba érkező backpackernek ajánlok, mert a személyzet extra figyelmes és nyitott. A szállás pedig jó és viszonylag olcsó. Ripsz-ropsz összecimboráztunk Jay-jel a nagyszájú, New Olreans-i bolond recepcióssal, aki egyből beavatott minket a helyi valóságba. Megtudtuk, hol a legjobb este a zene, hol, mit együnk és mit nézzünk meg úgy, hogy ne kelljen sok turistával osztozni az élményen, és beszívhassuk a New Orleans-i életérzést. A következő napok döntően úgy teltek, hogy a Jay útmutatásai és a Lonely Planet alapján jártuk a várost.

Utcakép és hangulat

Mint az amerikai városok általában New Orleans is neighborhoodokra van osztva. Ezt kerületre vagy városrészre lehetne fordítani, de ennek Amerikában van egy megfoghatatlan többletjelentése. Egy megkülönböztető, és kiemelő tartalma. Ebből kiindulva minden neighborhood más és más, vagyis nem lehet egy egységes New Orleans-i atmoszféráról beszélni.
A város történelmi emlékekkel leginkább koncentrált része a French Quarter. Ez a neighborhood gyakorlatilag egy felnőtt élménypark tele kocsmával, étteremmel és koncerttel. Napközben pedig a számtalan bolt és múzeum bejárásával tölthetjük el az időnk. Ha  a Quarterben valami történik az biztos, hogy a Jackson Square-ről indul. A negyed közepén levő hangulatos park olyannyira kubai hangulatot áraszt, hogy megzavarja az érzékeket. A parkot körbevevő épületek kellemes vajszínükkel, kovácsoltvas erkélyes teraszaikkal, sötét fareluxás ablakaikkal szépen hatnak a szemlélőre. Bár ez a látkép az egész negyedet jellemzi. A tér és a város ikonja a St. Louis Cathedral. Egy külsőre nagyon egyszerű, kissé Disney kastélyra hajazó keresztény templom amennyire egyszerű annyira szép. Kihagyhatatlan. Főleg hogy előtte zenészek, tenyérjósok és festők szórakoztatják a járókelőket, amit igazán érdemes meglesni. A katedrális mellett találjuk a Cabildot. Ez spanyolul annyit tesz, hogy városháza. Ha csak egy múzeumot akarunk megnézni New Orleans-ban, az ez legyen, mert remek helytörténeti kiállítással vár minket, ami színes, szagos és érdekes. Garantált két órás program.

Ha kávéznánk a Café du Monde nem a legjobb, viszont a legjavasoltabb hely erre. Nem azért mert rossz lenne a kávé, ellenkezőleg! Mindenki ott akar inni egyet és mellé elfalatozni egy beignets-et. (Ami tulajdonképpen porcukrozott fánk, flancos francia szövegbe bugyolálva.) A lényeg, hogy a hely atmoszférája menő, a kiszolgálás az őrült tömeghez képest is gyorsnak mondható, és a fánk is finom.
Ha tartalmasabbat akarunk enni, akkor egy lokál kedvencet a muffalettát kell megkóstolni. Mindjárt rátérek mi ez, de számomra a hely hordozza a plusz tartalmat és nem maga az étel. Ugyanis a muffaletta „csak” egy olasz sandwich. Viszont először a Central Grocery-ben készítették a ’30-as években. Ahogy a hely neve is mutatja a New Orleans-i finomságot egy kis vegyesboltban árulják, ami egy szicíliai bevándorló család tulajdonában állt és áll mind a mai napig. Ám a finom szalámis, sonkás, sajtos, kapri- és oliva bogyós, szezámmagos sandwich akkora népszerűségnek örvendett, hogy a kis üzletet ki kellett bővíteni, és ma már hosszú sorban állnak sorban az emberek a friss muffalettáért. És ami nekem nagyon tetszett, az az, hogy a ténylegesen finom sandwichet egy boltban ehettük meg, úgy, hogy az alapanyagok a körülöttem lévő polcokon ültek és várták, hogy leemeljék és hazavigyék őket. Egészen különleges élmény volt.

De inkább nézzük, mitől lesz a French Quarter felnőtt élménypark! Nem nehéz a válasz, csak végig kell menni a Bourbon Streeten. (Igen, már a neve is adja magát..) Tehát ez a buli utca, tele kocsmákkal, zenével, bárokkal és az égvilágon mindennel. Viszont a helyiek nem szeretik, és csak a kommersz turisták mennek ide, akiket elvakít a New Orleans-i feeling. A helyiek Hányásszag utcának csúfolják, ami felettébb találó a kontroll-vesztett, pénzes turistáknak köszönhetően… Amúgy baromi drága, igazából csak egy bazi nagy hype! Jay viszont megsúgta, hogy van egy „Local Bourbon Street”, ami a következő neighborhoodban, Bywaterben van.

Bywater New Orleans kreatív negyede, ahol a helyi művészek, zenészek, hippik és melegek élnek és buliznak. Az itteni Bourbon Streetet pedig Frenchman Streetnek hívják. Fantasztikus hely! Nem tudsz rendesen végigmenni, mert mindegyik divebarba be akarsz menni. A helyi tippadónk elmondása alapján a divebar kvázi a helyi késdobáló megfelelője a lokálossága és olcsósága miatt. De sokkal jobb mint amire egyáltalán számíthatsz. Inkább egy menő romkocsmához hasonlítanám, mint késdobálóhoz. Tehát klassz az összes, mert a nyitott ajtóból frankó zene szűrődik ki, és az üvegablakokon át egy kellemesen sötét, de mégis bensőséges hangulatú kis térbe látsz be pár asztallal, egy pulttal és a zenészekkel. Általában díjtalan a belépés, de cserébe illik fogyasztani valamit, aminek az ára végül is egy hazai koncertjegy árával egyenértékű.. 😀 DE TOTÁL MEGÉRI! Itt van pár hely, amit mi kipróbáltunk: Mimi’s, The Spotted Cat, és a kedvencünk az Apple Barrel, aminek az emeletén egy zseniális kis étterem üzemel.

Sör tipp
Amerikában dívik a helyi kézműves söröket fogyasztani, amik különböző kiszerelésben, extrém ízekben és alkohol tartalommal várják a szomjas utazókat. Meg úgy általában mindenkit. Louisiana, azon belül is New Orleans legnagyobb sörfőzdéje az Abita Brewery. Nagyon ízes, baromi jó lagereket és ale-eket főznek és a cég a marketingre is ad, mert hangzatos fantázia nevekkel és fantasztikusan dizájnos külsővel látja el az üvegeket. Nekem személy szerint a Purple Haze volt a kedvencem, ami egy málna lager.

New Orleans tele van érdekes story-val, az egyik például a helyi fehér-fekete kevert kultúra eredete, és ami körülötte van. Az USA-ban általánosan érezhető, hogy a fekete és fehér lakosok elkülönülnek, nagyjából minden szinten, de Louisianaban van egy harmadik kaszt. Ők a kreolok (creoles). Ők szintén feketék -cappucinok- ám a helyi gyarmatosító franciák, spanyolok és a rabszolgák leszármazottjai, akik valahol a feketék fölött, de a fehérek alatt állnak. (Ezeket nem én találtam ki, Jay magyarázta és a Lonely Plantben is szó van róla!). Persze ez régebben még inkább éles volt, mivel ők szabad emberként látták meg a napvilágot, tanulhattak és szórakozhattak.

Ha az igazi creole feelinget keresnénk New Orleans-ban, akkor Tremébe kell menjünk. A French Quartertől északra fekvő városrész utcái a színes, tornácos házaikkal, és gyönyörű tölgyfáikkal  mindenképpen megérnek egy egész napos sétát. ( Megjegyzés: Egy nagy baj van csak, hogy sehol nem lehet szép képet lőni, mert valahogy mindig belekúszik egy böhöm nagy pick up, vagy sportkocsi a látótérbe…) Sétára kiváltképp az Esplanade Avenue a javasolt. A negyedben érdemes elmenni a Blackstreet Cultural Museumba is, ha látni szeretnénk pár Mardi Gras maszkot. Maga a múzeum nem egy nagy szám, de jól rá lehet hangolódni a louisianai fekete kultúrára.

Érdekesség
A múzeum nevében szereplő Backstreet nem véletlen. New Orleans Backstreet központja Tremében található. Ez volt az a hely, ahol a régi rabszolgák esténként összegyűltek és gyakorolhatták eredeti vallásukat, szertartásaikat vagyis a voodoo-t. Ezt a mozgalmat, vagy ha jobban tetszik kiváltságot nevezték Backstreetnek.

Persze a creole kultúrának nem csak a zene, a fesztiválok hanem az ételek is éppen ugyan annyira markáns építő elemei, ami egyedivé teszi a helyet. Tremé és a French Quarter számtalan étteremmel vár miket, hogy egy jót együnk. Igen, erről még nem írtam, az ételekről. Pedig van mit! A New Orleansi- ételek sokszínűségét nem csak a társadalmi vegyesség,
hanem a speciális geográfia is megalapozza. A Mississippi-deltában a sós és édesvízi halak keverednek, a melegben a gyümölcsök százával érnek és a mocsaras térrészekről különleges dolgok kerülhetnek az asztalra. A kedvencünk a gumbo volt. Ez egy híg pörkölt szerű étel, amiben kolbász, sertéshús, rák van összefőzve zöldségekkel. Egy álom megenni. Az egyik legjobbat Észak-Tremében a Luizza’s grill and lounge-ban lehet kapni.

Másik kedvenc egy szuper egyszerű, ám mégis zseniális étel a po’boy. Ez eredetileg a szegény, munkásember eledele volt, ahogy ezt a neve is jelzi: szegény ember – poor boy -> po’boy. Ez is jelzi, hogy nem kell sokra gondolni, egyszerűen csak sült vagy rántott csirke, sertés, marha vagy rák (!) van salátával, szósszal két kifli alakú kenyér közt. Lépten nyomon találkozunk vele a bárokban, majdnem olyan mint a spanyoloknál a tapas. Ajánljuk a Coop’s Place-t a French Quarterben.

A Mexikói-öböl közelsége miatt természetesen nagy számban kerül az asztalra tengeri herkentyű is. Jay kettőt ajánlott, az osztrigát és a crawfisht. Május táján szabályos rák szüret van a subtrópusi-trópusi vidékeken (ez Kína megfelelő vidékein sincs másképpen), ezért viszonylag olcsón lehet a pár centis vörös rákokat megvenni. Itt nagyon erősen, csípősen készítik el, és egyszerűen lehetetlen úgy enni, hogy ne nézz ki úgy mint egy disznó.
Az osztriga már más. Nem élve szolgálták fel, ahogy azt gondolnánk, hanem fokhagymásan megsütve. Fantasztikus!
A mocsár pedig egy egész egzotikus húsfajtát kínál. Ez az aligátor. Louisiana ikonikus állata, ami egyfajta nemzeti büszkeség, pénzszerzési lehetőség, és sok baj forrása. Példának okáért a száraz évszakban, mikor a mocsár vízszintje apadni kezd, az aligátorok élettere beszűkül, így elindul egy migráció, hogy nyílt vizet találjanak ezek a nem kicsi hüllők. Mindenki nagy örömére a környék medencéi pont megfelelők nekik. Ez időszakban az aligátor befogó szolgálatok nagy pénzeket akasztanak le, de az aligátor tenyésztés is meglehetősen jövedelmező business.
Aligátort, hotdog formájában ettem, Jay kedvenc hotdogosánál a DATDOG-ban. Magán a húson nem igazán érződött különösebb eltérés, vagy speciális íz. Kicsit zsírosabb volt, mint mondjuk egy sertés kolbász, de meglehetősen finom volt annyi szent.

Végezetül az utolsó neighborhood New Orleans Rózsadombja, az Uptown Audubon. Több mint valószínű, hogy aki New Orleansba jön, az nem ebben a kerületben száll majd meg, ugyanis elég messze van mindentől. A távolságot szerencsére marha stílusosan lehet legyőzni: streetcarral. (Egy jegy $1,25, de $3 a 24 órás jegy. Innen is puszilom a magyar közlekedési szerveket.) A streetcar egy villamos, ami az 1900-as évek hangulatát hozza vissza a városba. Gyönyörű, igazi élmény utazni vele, mert tényleg nem tudod milyen érában vagy az út során. A XX. századi feeling magától a streetcartól van, pontosabban a belső terétől: a vezetőfülkétől, a leszállásjelző madzagtól, a fantasztikus fapadjaitól és azok réz betétjeitől. Viszont, über modern jegyautomata és mozgássérült emelő figyelmeztet, hogy mégiscsak a XXI. századot éljük. Vagyis villamosozni kötelező! A St Charles Avernue végig pazar palotákkal és gyönyörű tölgysorral van szegélyezve, így az utazás egy csodás élmény.

Furán fog hangzani, de New Orleans-ban muszáj temetőbe menni. Tényleg érdekes, ám nem kell hanyatt esni tőle. Mint olyan sokszor itt is a háttérsztori a lényeg.

Érdekesség
New Olreans a Mississippi deltavidékén fekszik, ennek megfelelően a táj erősen elmocsarasodott, és ezt az állapotot a szezonálisan becsapó hurrikánok is csak rontják. A város hasonló cölöp talapzaton áll, mint Velence. Viszont, az első telepesek mikor megszállták a területet, a halottaikat jó európai szokásnak megfelelően 6 láb mélyre temették az amúgy szárazabbnak vélt területekre. Ám az esős évszak beköszöntével (ez maga a hurrikán szezon) a talaj felázott, valamint a felszín alatti vízmozgás és az erős szélnek köszönhetően a halottak szépen lassan a felszínre úsztak, a frászt is kiverve a mélyen katolikus közösségben. Hosszas sikertelen próbálkozás után végül kriptákat építettek, hogy enyhítsenek a helyzeten.

Az egyik felkapott „turista temető” a St Luice Cemetery a Louis Armstrong Park mellett található. Na, ide ne menjünk, mert $20 az idegenvezetői díj, és annyit nem ér meg egy temető. Mármint ha felkészülünk a témából, akkor tényleg felesleges. Helyette inkább a Garden District temetőjét látogassuk meg, a  Lafayette Cemetery No 1-t. Ez ingyenes, és ha Uptown Audubon felé streetcarozunk, totál útba is esik.

Uptown Audubon továbbá az itt található hatalmas parkról az Audubon Parkról és a Tulane University-ről híres. Kiváló délutáni program sétálni egyet a parkban és az egyetem campusán, megnézni, hogy ilyen is lehetne egy közösségi tér, ahol  fák az igazi szereplők, és nem végeznek tarvágást!