Hualien és a tajvani Grand Canyon

Hualien és a tajvani Grand Canyon


A Tajpejben eltöltött igencsak tartalmas három nap után újabb kalandok után néztem, és elindultam a keleti parton fekvő Hualien városa felé. Egy 10-12 napos tajvani utazás onnantól válik igazán érdekessé, amikor az ember eldöntötte, hogy Tajpej után az ország melyik része felé vegye az irányt, ugyanis alapvetően három különböző opció közül lehet választani.

  1. Kulturális körút a nyugati parti nagyvárosokkal, templomokkal, történelmi emlékekkel, úgy mint: Lakung, Tainan, Kaohsiung.
  2. Brutális túrák a 3000 méter fölé emelkedő központi hegységrendszer két elképesztő nemzeti parkjában, a Yushan és a Shei-Pa Nemzeti Parkokban.
  3. Keleti part, minden ami belefér: Hualien és a Taroko-szurdok, bicajozás, kisebb-nagyobb túrák és csendes-óceáni szigetek.

Bár szívem szerint a túrázós opció mellett döntöttem volna, ám a májusi időszak kifejezetten csapadékos a hegyi részeken, ezért is maradtam inkább a harmadik opciónál, és mint utólag kiderült nagyon is jól tettem.
Hualienbe egy hajnali vonattal indultam, így 2 óra panorámás vonatozás után már le is szálltam az épp átalakítás alatt álló (a keleti parton idén kezdik el kiépíteni a gyorsvasutat) főpályaudvaron. A legtöbb hostel szerencsére az állomás közvetlen közelében van, így alig 5 perc alatt már meg is érkeztem a nagyon kis hangulatos FH Hostelbe, amelyet bátran tudok másoknak is ajánlani.  Az előszezonnak köszönhetően ha jól rémlik hárman voltunk az egész helyen, így teljesen családias hangulatban köszöntött a staff, majd kelt rögtön segítségemre amikor érdeklődtem a helyi látnivalók és aktivitások után. Rövid gondolkodás után a bicajbérlés mellett döntöttem aznapra, szerettem volna a közeli Taroko-szurdokot kerékpárról is megnézni, illetve lélekben már készültem a három napos bicajtúrára, amire illett egy kicsit felkészülni. Az aznapi bicajozás aztán közel 80 km-esre sikerült, gyönyörű tengerparti részekkel, a Taroko hatalmas szikláival és remek bemelegítéssel a másnapi túrához.

A következő napon ismét két kerékre szálltam, ám a bicajt lecseréltem egy kis robogóra, hogy gyorsabban megjárjam a Taroko-szurdokot és több időm legyen a túrákra. Két technikai információ amíg el nem felejtem: Tajvan szigetén, és kifejezetten Tajpejben viszonylag nehéz robogót bérelni hogyha nincsen tajvani jogosítványunk. Mivel valószínű ez nem lesz, ezért lehet próbálkozni a nemzetközi jogsival, de ne lepődjünk ha az sem lesz elég. Engem szerencsére elkísért Kuan, a bájos hualieni leányzó a hostelből, akinek az egyik ismerősénél sikerült fű alatt szerezni egész napra egy motort, nagyon kellemes áron. A másik, hogyha a három nagy tajvani nemzeti parkban (Yushan, Shei-Pa és a Taroko) hosszabb, vagy speciális túrákra akarunk (akarjunk!) menni, akkor mindenképp szükségünk lesz egy engedélyre, melyeket a fenti linkeken, a parkok angol nyelvű oldalain lehet igényelni. Az igénylés egy kicsit bonyolultnak tűnhet, és tény, hogy akik először látogatnak a szigetre, viszonylag nehéz 3-4 hétre előre belőni, hogy mikor és épp milyen túrákat akar majd megcsinálni az ember, de ez van, nem lehet trükközni a rendszerrel.

A Taroko legszebb túrája

A Taroko Nemzeti Parkban mindenesetre elég 24 órával a túra előttig megigényelni az engedélyeket, így nekem is sikerült szerezni egyet a híres Zhuilu Old Trail ösvényére, amelyet egy jó 1 órás motorozás után, délelőtt 10 óra körül kezdtem el, szerencsére a beharangozott eső helyett szikrázó napsütésben. A Taroko egyébként a poszt címének ellenére közel sem olyan világraszóló látnivaló, mint az eredeti Grand Canyon, ám a lelkes tajvaniak évek óta a szurdok köré (illetve a kínaiak által leigázott Nap-Hold-tó köré) építik az egész turisztikai marketingjüket, ennek megfelelően a Tajvanra érkező turisták 99,9%-a mindenképp felkeresi a szurdokot. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen tényleg nagyon szép természeti látnivalóról van szó, ám az ilyen helyeken mindig érdemes kicsit letérni a kijárt útról, és valamilyen kevésbé turistás helyet felfedezni. Jelen esetben ez a fent már beharangozott Zhuilu ösvény volt, amelyen a nagyjából 700 méteresen szintemelkedés már eleve elrettenti a legtöbb erre járót, és mivel sokan az engedélyekről sem tudnak, így jó eséllyel csak pár emberrel fogunk találkozni. Az Zhuilu sztorija egyébként nagyon érdekes, mert az épp Tajvanon uralkodó japánok 1914-ben indítottak egy offenzívát a szurdokban élő taroko népcsoport falvai ellen, és ehhez kellett nekik sok helyen sziklából kivájni egy ösvényt, amelyen az utánpótlást tudták biztosítani. A háború után évtizedekig nem használták, majd a 2000-es években hozták helyre az ösvényt, hogy bekapcsolhassák a Taroko túrahálózatába. A túra egyébként oda-vissza olyan 8 km-es, és a kezdeti szintek után nagyjából vízszintben halad egészen a legizgalmasabb részig, amikor konkrétan 6-700 méteres mélység van alattad, és a jó 1 méter széles ösvényen egyensúlyozgatva, a legtöbb helyen kerítés vagy bármilyen segédeszköz nélkül kell átkelned a sziklából kivájt részeken. A kilátás pazar, az adrenalin szint felszökik, szóval tényleg a nemzeti park leglátványosabb túrája ez, amelyet tériszonyosok kivételével tényleg mindenkinek kötelezően ajánlok! Mint utólag kiderült, sajnos évente előfordulnak tragikus balesetek, ezzel együtt a tizenévestől egészen 60-70 éves korig láttam magabiztos tajvani túrázókat könnyed szerrel átkelni a fent leírt szakaszon.

A Tarokóban természetesen még legalább féltucat egyéb, de ahogy említettem eléggé csúfolt túraútvonal közül lehet választani, ezekről pedig a látogatóközpontban érdemes egy térképet kérnünk. Jómagam a túra után tovább robogtam motorral, jó lett volna ugyanis elérni a 30-40 km-re található 3000 méter körüli hágókat és az ottani meseszép panorámát, ám a technika sajnos közbeszólt. Tanulság, hogyha a robogón kigyullad egy ismeretlen piros lámpa, akkor rögtön forduljatok vissza és induljatok el hazafelé.

A drámai helyzeten sokat segített, hogy azt a 6 km-t gond nélkül vissza tudtam gurulni a legközelebbi településig, itt pedig némi tanácstalanság után beugrott, hogy de hát Ázsia stoppos paradicsomában vagyok, mire várok még? Remek döntés volt, hiszen 5 perc után már egy vadiúj Mercedesben ültem, de azt az 5 percet is csak azért kellett várni, mert addig egy árva autó nem járt arra. A nagyon kedves tajvani házaspár valószínű presztízsnek tekintette, hogy segíthet egy fehér embernek, így többszöri tiltakozásom ellenére is házig vittek, így a lerobbanás után olyan jó 1 órával már vissza is értem Hualien városába. Soha rosszabb két napom ne legyen az úton gondoltam, miközben már tervezgettem a három napos keleti parti bicajtúra részleteit.