Tajpej, a menő főváros

Tajpej, a menő főváros


A Tajvant bemutató első részben kicsit belemerültünk az ország történelmébe, most pedig akkor következzenek az utazási élmények szép sorjában. A fővárosról szóló mostani posztnak próbáltam volna valami olyan címet adni, ami frappánsan összefoglalja hogy milyen is Tajpej, ám a “szuper”, “király” és “élhető” jelzők egyike se volt annyira közel az élményeimhez, mint a “menő” (igaz az angol “cool” talán egy fokkal még jobb is). Szóval miért ennyire jó hely Tajpej? Mit lehet itt csinálni? És miben különbözik bármelyik másik ázsiai metropolisztól?

Mivel Tajvan alig 60 éve létezik mint önálló ország, ebből adódóan Tajpej se egy nagyon régi főváros. A Csing Birodalom alatt a prefektúra tengerhez közeli részein alakult ki az akkori központi rész, míg Tajpej egyszerű megyeszékhely szerű funkciókat látott el egész a 19. század végéig. A sziget Japán Birodalomhoz történő csatolása után 1985-től azonban hivatalosan is Tajpej lett a főváros, innentől kezdve pedig megindult a város igazi fejlődése is. A 20. század viharos első fele után a 60-as évektől Tajpej az egész országhoz hasonlóan egy brutális gazdasági fejlődésen ment keresztül: egy lerobbant ázsiai városkából a kontinens egyik legfejlettebb high-tech központja lett. Ennek volt egy aprócska hátulütője, miszerint a 90-es évek elejére Tajpej meglehetősen élhetetlenné vált az állandó szmog, közlekedési dugók, építkezések és következetlen várostervezés miatt, és mint a térség “kis piszkos városa” nem éppen megtisztelő cím tulajdonosa lett. A városvezetés aztán szerencsére időben kapcsolt, új metrók, forgalomkorlátozások, parkosítás, a régió legnagyobb bicikliút hálózata és persze a környezettudatos köznevelés eredményeként a város néhány év alatt ” kitisztult”, és mára pedig követendő példává vált a saját szmogjukban megfulladó kínai városoknak is.

Ha az ember turistaként érkezik Tajpejbe, akkor érdemes a városra kettő, de inkább három napot szánni. Mivel nincs kifejezett A-kategóriás látnivaló, így nyugodtan hátradőlhetünk, mert nincs kötelező program, tök nyugodtan lehet császkálni a városban, előbb utóbb úgyis találunk valami érdekeset. Persze van azért 4-5 db, az útikönyvek által kiemelt dolog, amiket természetesen érdemes beiktatni, de így utólag egyik se volt önmagában nagy szám. Viszont ezekkel együtt összeállt egy rendkívül pozitív kép Tajpejről, amelyek alapján Ázsia egyik legélhetőbb és legszimpatikusabb városát ismertem meg az itt eltöltött idő alatt.

A kötelező templomok közül ha csak egyet nézünk meg, akkor az a központi Longshan Temple legyen. Az egész ország egyik legrégebbi templomát a 18. század elején kínai bevándorlók építették, és bár az idők folyamán többször is teljesen lerombolták, a mai napra már újra régi fényében várja a turistákat és persze a megannyi helyit is, akik akár naponta betérnek egy-egy rövidebb látogatásra. Különösen ajánlott egy kora reggeli látogatás, amikor még turisták nélkül lehet megnézni az öreg tajpejiek szertartásait és reggeli életét.

A helyi kultúra iránt különösen érdeklődők még nyugodtan folytathatják a templomlátogatást az északi Konfuciusz és Bao’an templomokkal, illetve nekik mindenképp érdemes betérni a Nemzeti Palotamúzeumba is, ahol a már említett 1949-es nagy menekülés során elhordott felbecsülhetetlen értékű ősi kínai műkincseket tartják. Akik viszont kicsit lazábbra vennék a városnézést, azoknak három dolgot tudok javasolni. A központtól egy kicsit északnyugatra fekszik a nemrég még lepukkant Wanhuan városrészben a Dihua Street, mely az 1890-es évektől a város kereskedelmének egyik központi utcája volt. Az utóbbi években nagyon szépen kipofozott utca nem egy klasszikus Váczi utca, tehát nagy shoppingolást ne tervezzünk, viszont a fiatal és kreatív alkotók hangulatos éttermeket, kávézókat, galériákat és régiség boltokat hoztak létre, új életet csempészve a pusztulóban lévő városrészbe.

A Dihua street után közel van a Ximending negyed, amely egy afféle “Chinatown” Tajpejen belül. Értem ezt arra, hogy az ég világon mindent meg lehet kapni, sétálóutcák futnak egymásba ahol fiatalok korzóznak, utcai kifőzdékbe fut az ember minden sarkon, de van itt külön mozi utca, sőt még piros lámpás negyed is, egyszóval napi 24 órában pörög az élet.

Tajpej egyik legfelkapottabb látnivalója a Taipei 101 felhőkarcoló után nem más, mint a Huashan 1914 Creative Park nevű kulturális park a város szívében. Az eredetileg 1916-ban alapított hatalmas gyártelepet 1987-ben végleg bezárták, ám szerencsére a várostervezők 2003-ban meglátták a fantáziát a területben: az elhagyatott raktárépületeket felújították, a felesleges épületeket lebontották és parkosították, így egy igazán városképbe illeszkedő, rehabilitált modern városközpont jött létre, amelyet érthetően a fiatalabb tajpejiek éreznek leginkább magukénak. Rengeteg hangulatos étterem, bár, kávézó, kiállítóterem, mozi és egyéb attrakció várja az ide látogatókat, szóval egy 3-4 órát mindenképp érdemes itt eltölteni. Apropó mozi, volt szerencsém belecsöppenni a Tajpej Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválba, így nagy hirtelenjében be is ültem egy helyi művész 50 perces alkotására, amelyből kiderült, hogy az egykoron Tajvanhoz tartozó apró japán szigeten hogyan legelnek a lovak. Komolyan, erről szólt az egész.

Természetesen nem hagyhatjuk ki a fő látnivalót, a Taipei 101 nevű égig érő felhőkarcolót – mely egészen 2009-ig a világ legmagasabb épülete volt és ezáltal nemzeti büszkeség is – sem, amelybe én ugyan nem mentem be, de azt mondják, hogy nem olyan rossz a kilátás. Ilyen esetekben mindig jobb egy olyan helyet találni, ahonnan rá lehet látni az adott híres felhőkarcolóra, ez Tajpej esetében a toronytól egy jó 30 perc gyaloglásra található Elefánt-hegy. Naplementére érdemes felkapaszkodni, hogy egy kicsit még láthassuk a várost nappali fényekben is, majd pedig az esti fények adják meg az igazi hangulatot a panorámához. Tényleg nagyon jó a hely, igaz másokkal kell osztoznunk az élményen de ez mit sem ront a pazar kilátásból.

És végezetül még néhány érdekesség, ami miatt tényleg nagyon menő hely Tajpej:

  • elképesztően effektív a metróhálózat, a bel- és külvárosokban mindent behálózva iszonyatosan megkönnyíti a városon belüli utazást. És persze amilyen az ország, olyan a metróhálózat is: olcsó a jegy, tiszta, mindenhol kristálytiszta nyilvános WC-k vannak (sőt, a női WC-knél legtöbbször elektronikus tábla jelzi, hogy hány szabad WC van épp), szoptatószobák (!!!), a külvárosokban kerékpár szállítási lehetőség, angolul beszélő személyzet, pofon egyszerű “Easy Card” nevű elektronikus kis kártya, amit az egész országban tudsz utazásra használni, minden metróvonalhoz külön zene amikor érkezik a metró, dizájnos állomások, és még folytathatnám.
  • pont a bravúros tömegközlekedésnek köszönhetően a központból gyakorlatilag 30-40 perc alatt nemzeti parkokba, teaültetvényeken, hegyi ösvényeken, természetes meleg vizes fürdőkben, járatlan bicajutakon vagy épp a tengerparton találod magad. Olcsón és hatékonyan.
  • itt figyeltem meg először, hogy nincsenek a háztartási hulladéknak gyűjtő konténerek (és az ezzel együtt járó bűz, mocsok, patkányok), viszont minden nap nagyjából hasonló időben jön a szemeteskocsi, felcseng az ismerős dallam, és tajpejiek ezrei rohannak le és hozzák le az adott napi szemetet. Ez mennyire tök jó már? 🙂
  • nem érdemes kihagyni az ázsiai szinten is híres éjszakai piacokat! Jobbnál jobb kifőzdék várnak városszerte, sőt majdnem utcaszerte, amelyeket végigjárva gyakorlatilag este 6 és 10 között gond nélkül végig lehet csemegézni az estét egy kis ropogós kacsafejjel, malacvérrel, rántott kalamárival vagy épp egyéb nyalánkságokkal. Üdítőnek pedig remek lehetőség a kifejezetten finom tajvani söröket kipróbálni, melyek közül talán a mézes-kőbányai volt az egyik kedvencem.
  • a már említett kávézók tényleg annyira igényesek és jól néznek ki, hogy naponta 3-4 kávét egyszerűen meg kellett innom, mert az adott hely simán beszippantott. Mosolygós lányok, jó zene és magyar árakon kapható eszpresszó, kell ennél több?
  • volt szerencsém többször is helyiekkel beszélgetni, és tényleg mindenki kedves, aránylag jól beszélnek angolul és nyoma sincs a Kínában tapasztalható “fehér ember, bámuljuk meg és fotózzuk le” mentalitásnak. Nincs sok turista, mégis senki nem vesz nagyon tudomást rólad. Arról nem beszélve, hogy elképesztően csinosak a tajpeji lányok.