Huang Shan, avagy a kisiklott hegymászás története

Huang Shan, avagy a kisiklott hegymászás története


Ez a poszt annyira friss, hogy éppen most értünk haza. Lepakoltunk és egyből klaviatúrát fogtam, hogy kiírjam magamból ezt az élményt!

A magyarországi szünidő alatt alaposan feltöltődtünk, és bátran vágtunk neki a következő kínai szemeszternek. Kellett is a bátorság és a kitartás, mert megérkezésünk utáni időszakot két hét masszív szmog uralta. Az AQI nem ment 150 alá, és volt, hogy sárga riasztást adtak ki Nanjingra. Ok, éltünk már át ilyet, és a légtisztítónk is gőzerővel ment, de hiányzott, hogy kimozduljunk a szobából. Egy hétközi hidegfront felcsillantotta a reményt, és már terveztük is, hogy ellátogatunk Anhui tartomány déli részén a Huang Shan (Sárga-hegy) festői tájára. Tiszta levegő, kék ég, 2000-es hegy.. 非常好!

Március 12-én a kora reggeli órákban értünk a hegy lábához. Ez alkalommal szeretném a legnyomatékosabban figyelmeztetni minden kedves Kínába látogatót, hogy KERÜLJE A K-S VONATOKAT! Szóval megérkeztünk, és a vártak szerint kellemes napos idő fogadott minket, igaz nem voltak élesek a hegyek, vagyis a szmog itt is jelen volt(!). Nekivágtunk hát hogy 700 méterről, felmenjünk 1800-ra, ahol a tervek szerint alszunk egyet, majd másnap leereszkedünk egy csodálatos szurkodon, vissza Tangkou-ba. A táj nagyban hasonlított a Hua Shanhoz: hatalmas koptatott felszínű sárgásbarna, rózsaszínes gránit falat, szelíden csorgó források és nagy örökzöld, esernyő alakú fenyőfák, amik a leglehetetlenebb helyeken törnek ki a sziklafalból. Lassan haladtunk a gránitlépcsőkön és éreztük a potenciált a helyben! “Igen, ez nagyon jó döntés volt! Megérte az a 115 yuan-os belépő! Milyen videót forgatunk itt! Végre kint vagyunk a természetben!” Záporoztak a dicsérő szavak, mert hát tényleg csodálatos volt, mind a táj, mind az egymást érő apró pagodák. Az úton kedves, emberek sétálgattak, akik örültek a jó időnek, és nagyon autentikus hangulatot árasztott, ahogy a serpák a bambusz hordófájukkal cipelték fel a cuccokat a hegyre.

Összedől a világ

De az út háromnegyedénél megváltoztak a dolgok. Egyre több lett a kínai. Valószínűleg az első felvonós csoportok most végeztek a hegyen és elindultak lefelé. Ahogy felnéztük, mintha ezer színű szalagot húztak volna körbe a hegy derekán, úgy kígyózott, vagy inkább hömpölygött a sok kínai. A megnyugtató madárcsicsergést, és a patakok csobogó hangját felváltotta az igénytelen turisták zaja. Bömbölt a telefonokból a popzene, szelfik kattanó hangját verte vissza hegyoldal és egymást túlordibálva próbáltak kapcsolatban maradni a csoportok. Rémisztő volt. Sokkoló. Csak álltunk tátott szájjal, aztán megráztuk a fejünk és mentünk tovább nem törődve az emberekre, vagyis próbáltunk. Inkább rászögeztük tekintetünk a lépcsőfokokra vagy a tájra. Sajnos mire felértünk a helyzet csak romlott. A felvonó 30 másodpercenként újabb embereket dobott ki, mint a bányákban a hányógépek, ahogy építik a salakból a meddőt. Dél fele szépen a Hunag Shan is egy 2000 méteres embermeddő lett, ahogy egyre tarkábbá és zajosabbá vált. 14:00-ra már szó szerint nem lehetett sétálni a hegyi utakon, mert az emberek beszorultak és feltorlódtak a kis ösvényeken, vagy a sziklák közti alagutakban. Legjobb esetben is csoszogni lehetett. Természetesen ekkora tömeg megfelelő mennyiségű szemetet termel, így a hegyen dolgozó közmunkásokat sose lehetett üres zsákokkal látni.

Borzalmas volt konstatálni, hogy a csúcsélményünk megsemmisült. Elmaradt az erős szél süvítése, ami azt mondja, hogy Igen, gratulálok! Feljutottál! Helyette csak slejmet köpködő, csámcsogó és ordítozó kínaiak veszekedését hallgattuk, ahogy marják egymást egy jobb fotós helyért.

A hegyi túrákon az a legjobb, hogy mindenki toleráns, kedves a másikkal. Tudod, hogy azért jött a másik is, hogy kikapcsolódjon és élvezze a csöndet, így csak köszönsz egyet neki – mert hát mégiscsak lelki társad – és ennyi. Maximum pár szó, de utána engeded az útjára. Hát a Huang Shanon ez nem így volt. Egymást taposva, fúrva, lökdösve nyomulnak előre az emberek  (volt, hogy Mátét majdnem lelökték a lépcsőről), hogy eggyel hamarabbi felvonót elérjenek, hogy kapjanak még egy uborkát, vagy hogy jó helyen lőhessenek még egy képet. Apropó kép! Szomorúsággal tölti el a szívem, hogy vannak olyan kínaiak, akik eljönnek erre a magával ragadó, csodálatos tájra, és velünk akarnak fényképezkedni.. -.-

A következő egy órát azzal töltöttük, hogy megsemmisülten, szótlanul kerülgettük a kínaiakat. Ennyit a feltöltődésről, sőt akkor terhelődtünk csak igazán túl! Én csak sajnálatot éreztem a hegy iránt. Évszázadok óta keresték fel a kínai festők és költők a Huang Shant, hogy ihletet merítsenek a harmonikus környezetből, ahol még a csupasz sziklafalon is fenyők nőnek és meleg vizű források fakadnak. Most pedig turisták hordája, ezernyi dementorhoz hasonlóan szívja ki az életerőt a hegyből és vele együtt szívja ki belőlünk is. Nem sokat gondolkoztunk, hogy erőn felül még aznap lemenjünk az utolsó buszhoz és másnap reggel visszajöjjünk Najningba..

Mikor hazaértünk megpróbáltuk összeszedni, hogy mi volt jó az útban, és arra jutottunk, hogy legalább nem ültünk aznap sem a koliban, és picit mozogtunk. Valamint hogy soha nem megyünk top turista látványossághoz hétvégén, szigorúan csak télen, hétköznap, esőben! Ez az út felnyitotta a szemünk, és sokat tanultunk belőle, hogy néz ki egy látnivaló a valóságban, Kínában. Mert az egy dolog, hogy csodás képeket tesznek ki az útikönyvek, és pazar hangulatvideók csalják az utazókat a legszebb helyekre, de ha a hely szelleme megsemmisül az ipari turizmusban, nincs mit tenni. És itt még nem is volt sem főszezon, sem állami ünnep! Az állítólag még ennél is rosszabb, ott egész Kína útra kel…

Így zajlott a hétvégi kalandunk,  ami sajnos úgy végződött, ahogy elkezdődött: szmogban, bezárkózva a szobánkba, a légtisztító árnyékában.

+ There are no comments

Add yours