Fülöp-szigetek – Vulkántúra Negroson

Fülöp-szigetek – Vulkántúra Negroson


Mindenféle túlzás nélkül megváltásként éltük meg, hogy kiszabadultunk Guimaras szigetéről és a partraszállás után már terveztük is merre tovább. Ekkor még Negros északi részén voltunk, a cél pedig a déli rész hangulatos fővárosa, Dumaguete volt. A kissé viharos hajóút után a sokadik egész napos utazás már nemigazán hatotta meg lelkünket, sőt, ha jól láttam Ézsi még élvezte is a buszon vetített Hamupipőke remake-et.
A buszunk az éjszakai órákban futott be Dumaguetebe és bár még arra volt erőnk, hogy igyunk egy bambit a tengerparton, közös megegyezéssel arra jutottunk, hogy itt most akkor egy kicsit megpihennénk. A következő nap ennek jegyében egy viszonylag jellegtelen tengerparton telt, a felüdülést pedig igazából az jelentette, hogy degeszre ettük magunkat mangóval, görögdinnyével és mindenféle földi jóval amit Negros szigete adott szánkba. A gyümölcsnapot azzal koronáztuk meg, hogy néhány pofa rumot leborítottunk a helyi restiben kosárdöntőt nézve, majd egy német földön élő filippinó ürge fuvarjával tértünk vissza a hotelünkbe.

Miért éppen Negros?

Negros a Western Visayas szigetcsoport legnagyobb és egyben a Fülöp-szigetek negyedik legnagyobb szigete, és mint ilyen rengeteg látnivaló fér meg a cirka 13 ezer km2-es területén. Biztos sok embernek feltűnt a sziget spanyolos neve, ennek pofonegyszerű magyarázata van: az 1500-as évek eleje felé partraszálló spanyol tengerészek először fekete őslakosokkal találkoztak, na már most a Negros jelentése spanyolul “feketék”. Persze erre a beszélgetésre azért kíváncsi lennék, hogyan is zajlott le a névadási folyamat pár hordó rum mellett… A sziget igazából még egy dologról híres, a cukoripar az egész Fülöp-szigeteken itt a legnagyobb, és tény, hogy a félnapos buszútjaink alatt szinte mindenfelé cukornád ültetvényeket láttunk. És ha már cukornád, akkor nem mehetünk el szó nélkül a fülöpi testvéreink nemzeti itala, a rum mellett. A cukornádszirupból erjesztett isteni eredetű mannát természetesen a spanyol telepesek kezdték el elsőként készíteni, majd 1854-ben Manilában megalapították a Tanduay szeszfőzdét amely azóta a Szigetek legnagyobb gyártójává nőtte ki magát, és amely termékeit országszerte széles körben fogyasztják a helyiek, no és persze így tettünk mi is ottlétünk alatt.

Miért jó egy vulkánra feltúrázni?

Negros legmagasabb hegye a Guimarasról is jól látható, impozáns Mt. Kanloon (2435 m), de ezen kívül is bőven találunk mászható vulkánokat, ilyen például a Dumaguete-től csupán néhány kilométerre fekvő Mt. Talinis a maga 1903 méteres magasságával. A fenti kérdésre visszakanyarodva a vulkántúrák legtöbbször azért nem annyira élvezetesek, mint amilyen jól hangzanak, főleg ha az ember trópusi klímán vállalkozik ilyesmire. Izzasztó hőség, járhatatlan terep, gyakran órákig ömlő trópusi záporok, tűző nap a legyalult vulkáni krátereken és nagyon apró szemű vulkáni hamu ami utána még évekig a cipődben lesz. Természetesen mi ezzel mit sem törődtünk, és kalandvágytól fűtve indultunk el a Dumaguete melletti Valencia városkájába, hogy felkutassunk egy helyi guide-ot aki felvisz minket a hegyre.  Persze a hostelünkben is árulták a vulkánmászást csomagban, fejenként ha jól emlékszem 3000 pesoért (18 ezer Ft), viszont én még nem találkoztam olyan, kicsit is híresebb heggyel a világon, ahol a legközelebbi településen ne lenne bőséges kínálat hivatalos, vagy csak magukat annak mondó helyi túravezetőkből. Pont erre alapoztunk mi is, és igazunk is lett, Valenciában önkéntes segítőink néhány perces telefonálgatása után már meg is érkezett Chris, a 40-es éveiben járó, erőtől duzzadó filippínó guide. Felvázolta a tervet majd szerencsére gyorsan sikerült megegyezni egy abszolút elfogadható árban (1800 peso két főre, két napra). Megvettük a két napi kajánkat, majd egy-egy habal-habal segítségével elindultunk a túra kiindulópontjához. Még a túra előtt gyorsan megnéztük a Casaroro-vízesést, amely több, mint 30 méteres magasságával az egyik legnagyobb az egész Visayas-szigetcsoportban.

Totoy!

Egy átlagos trópusi vulkántúrát egy kicsit föntebb már próbáltam körülírni, és ha nem is kell mindig ilyen szörnyű állapotokra gondolni, azért itt is rendesen megszenvedtünk az első napi 4-5 órás kaptatóval. A fullasztó hőségben már nem tudtuk mivel felitatni izzadtságcseppjeinket, ezt leszámítva pedig leginkább a sokszor saras, gyökeres, egyszóval nehezen járható terep jelentette a legfőbb gondot. Fölfelé úton viszont többször is pazar panorámában volt részünk: a Mt. Talinisra vezető túraútról szép idő esetén nemcsak Dumaguetét, hanem az egész dél-negrosi tengerpartot, sőt még Cebu és Bohol szigeteit is belátni. A hosszú és izzasztó kaptatóról íme egy hangulatkeltő videó.

Az első napi célunk a csúcstól egy jó 2-3 órára fekvő apró házacska volt, ahol alkalomadtán a helyi guide-ok szokták meghúzni magukat. A menedékháznak több állandó lakója is volt, a mindenes öregember akiknek sajnos nem emlékszünk nevére, illetve 2-3 filippínó macska akik nagyon jól elvoltak a turisták által otthagyott maradékokból. A házikó egyébként teljesen összkomfortos: egy külön helyiségben sütnek-főznek a helyiek, beépített pottyantós WC, illetve a közeli patakban pedig 24 órában fürdőszoba üzemel. A fárasztó menetelésünk után igazi felüdülés volt kicsit megpihenni, élvezni a délutáni napsugarakat, használni a már fent említett patakot egy jó fürdésre, majd lakomázni egyet az öregúr által összedobott isteni kókusztejes-citromfüves csirkéből. Persze minden BIO volt, hiszen a kis ház körül igazi veteményeskert, kókuszpálmák és egyéb gyümölcsfák voltak ültetve, sőt, a helyi vezetőnk kis cimborája, Hipster egy kis banán palántát hozott fel bővítendő a banánültetvényt. A délután másik csúcspontja akkor érkezett el, amikor Chris elővette a literes Tanduay rumot, amelyet saját bevallása szerint minden túrára fel szokott hozni. A nála lévő feles pohár beosztása alapján kizárólag a legkisebb mennyiséget ittuk (ez lenne a TOTOY), igaz abból azért elég sokat. Így tehát tele pocakkal és agyunkat kellően lezsibbasztva hajtottuk álomra fejünket a képeken is látható házikó padlóján, ahol négy megtermett férfiember is kényelmesen elfért.

A másnap hajnali indulás azért elég nehézkesen ment, sajnos nem sok jóra számítottunk miután szitáló ködben kellett elindulni. A terep egyre csak nehezedett, gyakran szinte teljesen függőleges szakaszokon kellett gyökereken keresztül felmászni, úgy hogy már nyakig sarasak voltunk, Ézsi egy szandálban én pedig egy béna futócipőben voltam. Közel 2 óra szenvedés után éreztük úgy, hogy ideje visszafordulni, és miután egy elég menő felhő- és fényjátékban sikerült megcsodálni az egyik hegyi tavat, jobbnak láttuk visszatérni a táborhelyre. Fiatal és mai napig aktív vulkán lévén a Talinis hegycsoportban is lehet találni olykor vulkánosságra utaló jeleket, jelen esetben itt egy erősen kénes vízforrás szolgáltatta geológus kollégám egyik aznapi örömforrását. A táborban még gyorsan benyomtuk a Valenciából felcipelt sült halakat, majd egy-egy erőt adó totoy után nekikezdtünk a visszaútnak. Igaz ugyan a lefelé utat elátkoztam többször is, miután hatodjára is akkorát estem a csúszós lejtőkőn, hogy szegény 16 éves kis srác is alig bírta visszatartani a röhögést, azért mégis nagyon kellemes emlék maradt a két napos természetjárásunk Fülöp-szigeteki módra.