Mit keresek én itt? Mindenem megvolt!

Mit keresek én itt? Mindenem megvolt!


Kezdjük ott, hogy még mielőtt a 30 órás utazásról vagy az első arcba vágó benyomásokról írnék, meg kell említsem, hogy úgy jöttünk ki Máté barátommal, hogy nem beszéljük a kínai nyelvet, és gyakorlatilag semmi részletet nem tudtunk meg az egyetemünktől a további két évünkről. Sajnos ezt egy mondatban össze lehet foglalni:  “Kína, az Kína!” És úgy érzem, ez a mondat nagyon sokszor elő fog kerülni a jövőbeli blogbejegyzésekben.

So, Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Reptérről indult a kaland, ahova feljött velünk Eva, Máté barátnője, valamint az én családom és a barátnőm, Wanda. Meglepően könnyed búcsúzkodás után a Qatar Airways-zel 5 óra alatt Dohaában találtuk magunk, ahol 5 (öt!) óra nyomasztó, kényelmetlen csövelés után egy szintén hosszú 11 órás repülőút várt ránk Sanghaj PVG-ig.  Ha még nem lett volna elég, onnan 1 órát metróztunk a vasútállomásra (Shanghai Railway Station), ahol vettünk egy G-s vonatra jegyet Nanjingba. Szerencsére volt időnk és bementünk egy kínai gyorsfalatozóba a People’s square-en és megettük az út első kínai kajáját pálcikákkal. Teljesen ehető volt, igaz nem tudtuk pontosan, hogy mi micsoda, de jól esett végre enni!
food I.Aztán a vonat! Hát az valami félelmetes! Komplett reptér élmény volt az átvilágításokkal, mozgólépcsőkkel, betűkkel elválasztott bazi nagy várótermekkel és a köztük lévő kis boltokkal. A mi exFerihegyünk elbújhat mellette, ez vitán felüli. A vonatokról pedig nem is beszélve! Kurva high-tech! Észbontóan nem evilági! 300km/óra felet hasítanak, percre pontosan indulnak, érkeznek, tiszták, kényelmesek!

Végül megérkeztünk Nanjing South-be, felszálltunk a metróra, ami közvetlen a Jiangning Campus (Szelíd folyó) mellett van. Ekkor már este 10 óra volt. Kételkedve, de bementünk, hogy elfoglaljuk a szobánkat. Természetesen csak mentális fekete lyukakkal találkoztunk (értd: portás és kínai diákok), akik nem tudták, hogy vajon két fehér srác, egyenként 30 kg-os poggyásszal mit kereshet este a campuson.. Hát ugyan mit?! De szerencsére egy kis csoport segített és elkísért a nemzetközi diákoknak fenntartott épületbe (milyen meglepő, hogy oda kellett menni?? :O ) és ott kaptunk szobát. Vicces volt, hogy a portás nénik már aludni készültek, és a Mickey egeres kis hálóingjükben fogadtak. Nem is kell ecseteljem, hogy nyilván nem közös szobába kerültünk Mátéval, de ez még a kisebbik gond lett volna. Először is, maga az épület tavaly még nem is létezett, így annyira új, hogy tulajdonképpen befejezetlen, még most is, mikor már egy hete itt lakunk. A szobákban látszott a festők kosza a padlón, porosak voltak az újonnan beszerelt szekrénysorok, és a kedvencünk, hogy nem volt matracunk. Ez pedig nagy mértékben visszavetette a jókedvünket, főleg, hogy majd másfél napja úton voltunk.. Kénytelenek voltunk a csövelést megfejelni egy újabb, csiszolt fenyődeszkás “alvással”. Arról már nem is mesélnék többet, hogy ki is zártuk magunkat, mert a kilincs nem éppen rendeltetés szerint működött. De ez már csak hab volt tortán. Igazából csak nevetni tudtunk a helyzeten, mertugye, semmi erőnk nem volt másra.sweet home

De Buddhának hála, legalább volt a fejünk alatt egy ágy, amit a sajátunknak mondhattunk, és nyugodtan átvészelhettük az első kultúr shock-ot! Nos, ebben a keserédes pillanatban hangzott el az a bizonyos mondat, ami személy szerint beletetoválódott az agyamba:

“Mit keresek én itt? Otthon mindenem megvolt!”

+ There are no comments

Add yours